Azért vagyok ilyen kövér mert Johnnieval edzek jegyében tartottam egy sportnapot. Szerencsére nem a piros színű, lakótelepi bárpultok állandó harcosa volt az edző partnerem, hanem a 12 éves black label. Már rögtön az elején leszögezem Johnnie nem a barátom, Johnnienak csak a marketingje jó, mint Jézusnak. Mégis a black label elgondolkodtatott egy pillanatra: mert jóféle nedű a black label.

Az első sokk rögtön az elején ért: ez a whisky édes! Kellemesen édes, kicsit tokaji feelingem volt annak ellenére, hogy mielőtt beleéltem volna magam Johnnie felhúzta a skót szoknyáját és az ital kimutatta a foga fehérjét. Egy kicsit megborzongtam a hirtelen jött felföldi tockostól, de aztán megnyugodtam. Végülis nem üdítőt iszok. Érdekes, mert utána orromat az üvegre vetettem és egy nagyon enyhe karamell illatot éreztem. Ami tudom, hogy lehetetlen, de ízlelő bimbóim addigra már elkönyvelték a black labelt édes whiskynek.

A Johnnieban az a jó, hogy mindennel és mindenra jó. Az első tisztán ivott adagot rögtön követett egy szóda+jég kombó , ami nem volt rossz. Az íz nem veszett el, és a szóda miatt egy kicsit még karmolt is a kicsikém. Egyértelműen bebizonyította , hogy érdemes a blue és gold label felé vizsgálodnóm szakmailag. Úgy látszik ez egy ilyen nap volt, a kommersz győzött és visszaadta a hitem az agyonmarketingelt whiskykben. A piros Johnnie azonban továbbra a részeges, susogó nadrágos nagybácsik Excaliburja lesz, amivel lerombolják a kerekasztal meghittségét minden családi ünnepen.