A német nagybácsi fontossága csak azokban a pillanatokban érezhető, amikor megérkezik a havi whisky ajándék. Ezúttal Skócia legmagasabban fekvő desztillálójából származó Dalwhinnie került a poharakba. Az üzem ahonnan származik 1073 láb magasan fekszik és a XIX. század végén alapította három úriember: John Grant, Alexander Mackenzie és Georger Sellar. Az akkori neve a desztillálónak Strathspey volt, később az eredeti helység leégett és csak a harmincas években építették újra. A whisky márka mára a Diageo tulajdonába került, amely a Classic Malts sorozatának a tagjává választotta.

 

Ez a single malt már az elején meglepetés okozott nekem, mert kellemes édeskés illatot árasztott magából a palack. Az első korty után is megmaradt ez az édes, gyümölcsös íz. De már akkor érezni lehetett, hogy komoly vihar készül. Mert sokkal jobban mart mint vártam. Aztán jött a csapás, egy érdes reszelő formájában, ami a gyomorba érve kicsit csavart a beleimen. Bevallom őszintén nem ilyen keménységet vártam. A leírások alapján egy érdekes, de barátságos scotch single malt képét képzeltem el.

Az íz még sokáig cseng le és még enyhe füstösséget is felfedezni benne. Még talán az árpa jellegzetéssegét lehet felfedezni ebben az arany színű whiskyben.

 

 

Jéggel nem szabad nagyon vegyíteni, másodpercek alatt eltűnik az összes különlegessége, és egy átlagosan finom whisky lesz belőle. Annak ajánlom csak, akinek az érdes utóhatás zavaró. Találkoztam már barátságosabb whiskyvel is, de mindeképpen érdemes volt megkóstolni!

 

Április 24.-én megrendezésre került az első Whisky Show Budapesten a Ramada Hotelben, természetesen ott volt a helyem! Kovács Dávid a Magyarországi Whisky Egyesület elnökét már az elején ki kell emelnem, hiszen nélküle ez a rendezvény nem jöhetett volna létre és Szatmári Katalinnak és a Whiskynet stábja is csak gratulációt érdemel. Mivel egy érdekes, izgalmas és azt kell mondanom egzotikus eseményt hoztak létre, ami szerintem hiánypótló volt. A whisky rajongók végre akár személyesen találkozhattak rajongásuk tárgyának alkotóival!

A bemutató területe relatíve kicsi volt, mégis olyan kínálat volt, hogy öt óra alatt se tudtam megkóstolni a whiskyk húsz százalékát pedig próbálkoztam becsülettel. A bemutatók mellett pedig rengeteg érdekes szemináriumon lehetett részt venni, ahol sok hasznos információt lehetett megtudni az élet vizéről. De nézzük meg mit ittunk két bátor és szomjas kísérőmmel:

A megérkezés örömére egy Aberlour whiskyvel indítottunk, amit a Chivas Regalt is forgalmazó cég pultjánál ittunk. Erről a nedűről már írtam itt a blogon és ezúttal se kellett csalódnom. Jéggel ittam de első italnak szerintem ez így volt jó! A pultnál egyébként korrekt tájékoztatást kaptunk a whisky történelméről, jellegéről és egy kicsit bevezettek minket a Chivas Regal világába.

Következő állomásunk a Benromach pultja volt, ahol ismét egy kellemes single malt whiskyt lehetett megismerni, amelynek érdekes ízvilága volt. Gyümölcsös, édes igazi kellemes csendes, ülős gondolkodós ital, ebből is a 21 évest sikerült abszolválni. Jég nélkül tisztán határozottan ajánlom mindenkinek!

Könnyes szemmel sétáltam el a Glenfiddich whiskyt is felvonulatató pult mellett, de óriási akaratról tanúbizonyságot téve meneteltem tovább, mert aznap csak az új ízekre vadásztam. Találtam is egy kőkemény islay single malt whiskyt, a neve: Laphroaig volt. A füstös italok eddig se voltak a kedvenceim (ezzel az egyik szeminárium szerint én csak koca whiskys vagyok, ami ellen szeretnék határozottan tiltakozni:) ) de ez mindent überelt füstösség szempontjából. A whisky ízét nem tudnám jellemezni, mert annyira füstös volt. Nagy nehézségek árán tudtam csak meginni. Na jó, azért nem.:)

A Zwack pultjánál kellemes meglepetés ért: két iszonyat vidám és kedves úriember fogadott, akik igazi showmanként mutatták be a kínálatot. Megkóstoltuk a Glen Ord nevű single maltot , ami ugyancsak felkerült a kedvencek listájára. Aztán lecsaptunk a nap ajánlatára és ittunk 5 kuponért egy Blue Labelt:

Kérem szépen, ez whisky volt a javából. A két kolléga közül az egyik konkrétan elérte véleménye szerint az egyik élet célját. Én nem, de óriási élmény volt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán illat szinten megnéztük az Ardbeg nevű whiskyt is, de olyan füst csapott ki az üvegből, hogy én azonnal pultot váltottam és egy Macallan-ba folytottam a bánatom! Sok jót hallottam már erről a italról és innen üzenem: mindenkinek igaza votl! Egy barátságos, kellemes, telt single malt whisky a Macallan a Felföldről. A pultnál megismerkedtünk a Kaledonia étterem egyik képviselőjével is, úgyhogy hamarosan azt is meglátogatom.

A The Arran malt whisky családot mindenkinek ajánlom, aki szereti a különböző sherrys és boros hordókban érlelt nedűk rejtett csodáit felfedezni. Nagy jövő áll a The Arran malt előtt! Egyébként érdekes volt megfigyelni mennyire népszerűek a boros és sherry hordókban érlelt whiskyk és öröm volt látni a tokajit is e borok között.

A kostólást befejeztük mert kezdődött az első szemináriumunk, amely a Benriach whiskyről szólt. Egy feltörekvő márkáról van szó, amely nálunk a Tokaji Finish szelekciójával vált  ismertté. A termékcsalád öt tagját kostólhattuk meg a szeminárium keretén belül: 12 éves, 18 éves Tokaji Finish, 15 éves Tawny Port Finish amit egy portugál bor hordójában ért be, Curiositas 10 éves és végül a 12 éves Pedro Ximenez, amelyet sherrys hordóban érleltek be. Amellett, hogy egy nagyon érdekes és humorban gazdag előadást tartott a Whiskynet képviselője egy korrekt és gyűjtésre alkalmas márkát ismerhettünk meg. A BenRiach nem hiányozhat a bárpultról-bárszekrényről! Tudom, most a tokajisról kéne írnom, hogy a legjobb volt, de nem... A Tawny Port Finish abszolút kimagaslott a mezőnyből és szerintem hamarosan beszerzésre került.

A szeminárium után a vízben és szendvicsben gazdag pihenőt tartottunk, mert akkor már 10 pohár felett jártunk és kezdtünk szakmailag topra jutni.

A következő szeminárium viszont kétségtelenül az általam egyik legjobban várt előadás volt: a japán whiskyk világa! A Nikka whisky család tagjait kostóltuk végig és megdöbbentő volt! Ezek a whiskyk kellemesek és felveszik a versenyt a scotchokkal. Elsőnek aYoichi Mizuwarit-t kostóltuk meg sok vizzel és jéggel, ahogy állítólag a japánok szeretik. A következő ital a Nikka All Malt volt, amely single malt whiskys keveréke, de igazi élmény volt, amelyet már nem lehetett kapni a Whiskynet pultjánál és ezen nem csodálkozom. A Nikka Pure Malt Red nekem a nap whiskyje volt és végül ebből vásároltam egy üveggel. Nikka Pure Malt Black és a Pure Malt White füstössége valóban a skót islay single maltra emlékeztett éppen ezért nem voltak a kedvenceim. Míg a Nikka From The Barrel amely megint csak egy hordó erősségű (51 %) blend, ami nagyon erős és karakteres. Már-már pálinka:)

Záráskánt egy 30 éves Ballantinesba nyaltunk bele és elszívtunk egy Cohibát! Sajnos utána mennem kellett , de két kollégám végül nyert egy 30 éves Glenfarclast!Én pedig vettem egy 60 százalékos Glenfarclast a japán nedű mellé. Összefoglalóként azt kell mondanom, hogy egy igazi közösségi élmény részese lehettem, amit nagyon köszönök a szervezőknek! Két év múlva pedig találkozunk az újabb Whiskyshow-n!

Fotók is lesznek hamarosan!

 

A Whisky Club tevékenysége mindig is szimpatikus volt számomra, ezért nagyon sajnálom, hogy még egy eseményükre se tudtam elmenni. De sebaj! Mert Budapesten megrendezésre kerül az első Whisky Show 2010. április 24.-én! Kiváló nedűk a világ minden tájáról, neves előadók, kóstolási lehetőség és nyeremények! Whisky kedvelőknek ott a helyük! Jegyeket a rendezvény honlapján lehet igényelni, ahol a kiállítók listája és a programok is láthatók.

 

Mitől jó nekem ha a szomszédom nővére egy echte skótba szeret bele? Hát ezért! Az Aberlour whiskyvel új megvilágítást nyert a single malt fogalma számomra. Egy új , izgalmas és aromákkal teli ízvilágot fedeztem fel, amely minden korty által valami meglepetést ad át nekünk. A színe már figyelmezető jel: brandyre vagy konyakra hasonlít ez a karamell barnába hajló őszi színvilág. Felnyitás után nem éppen scotch whisky jellegzetes illata támadta meg az orromat. Sokkal inkább egy whiskyre hasonlító konyak. Néha már-már rum jellegű emlékekkel.

A gyümölcs és fűszer aroma elveszi a whisky vadságát és az első kortynál nem is érezni semmit. Csak a másodiknál próbál megmarni egy kicsit, de ez is inkább egy csábító kígyótestű démon táncához hasonlít, aki megkarmol téged, de csak azért, hogy még jobban beinduljál. Mert utána nem tudod letenni a poharat, kortyolod, iszod egy kicsit gargalizálsz vele. Játszanod kell az Aberlour whiskyvel mert ő is azt akarja!

 

Jéggel pedig az élmény mennyeivé válik, mint amikor a gyümölcssalátát egy kicsit hűtőd és csak utána eszel belőle. A legelképesztőbb, hogy ez csak a 10 éves verziója ennek a nemes italnak. Vajon mire lehet képes egy öregebb Aberlour! Mert ugye tudjuk: az érett nőket mindig meg kell becsülni! Kérem szépen 2010 első whisky kóstolója így végződött. Ajánlom mindenkinek ezt a single malt whiskyt, kezdőnek és profinak egyaránt és ezúttal azoknak is akik, a konyakok és brandyk univerzumán kívül nem nagyon jártak!

 

Egy nagyon jó videót szeretnék bemutatni, amely az ír whiskey történetéről szól. Ne feledjük, hogy a skót mellett írek nedűi állnak legközelebb az igazi tradicionális íz világhoz. A videóban kitérnek a scotch és az ír whiskey között különbségre is. Személy szerint én az ír termékeket nem kedvelem annyira, de becsülettel végig kóstoltam jó párat. Hátha Ti kedvet kaptok hozzá a videó után!

Ideje volt már, hogy egy hazai terméket is megkóstoljak ez szivar fronto sajnos nem éppen a kedves emlékeim gyarapítását szolgálta. Áldozatom a Don Alfredo kézzel sodort Corona méretű szivar volt. A termék egyedisége abban áll, hogy hazai dohányt keverek szumátraival és ebből jön létre ez a szivarnak nevezett valami.

A csomagolást azonban nem nevezném rossznak, sőt magyar viszonylatban kifejezetten ízléses. Igy hát lelkemben óriási kíváncsisággal gyújtottam rá. Ekkor sújtott rám le először Kuba védőszentje: krákogás és köpködés formájában. A dohány aroma külszíni fejtést rendezett a nyálkahártyámon és kellemetlen mellékíze volt a szivarnak. A szelelése ugyan jó, de nagyon gyorsan ég és egyenetlenül. Akárhogy forgattam és gyújtogattam, az egyik fele mindig gyorsabban vált hamuvá. Ami különösen bosszantó volt, hogy apró valamik -nevezzük kavicsnak- kerültek elő a belsejéből. Ettől aztán a köpködés állandóvá vált. Régen szívtam ilyen gyatra minőségű szivart. A szumátrai dohányokért idáig se rajongtam, de magyarral keverve ez egy vegyifegyver! Ár/érték arányban ugyan nagyon jó fekvésű ez a termék, de amit kapsz érte azt senkinek se köszönöd meg. Szigorúan eltiltok tőle minden rajongót!

 

Shackleton a híres sarkkutató anno 1909 táján két láda whiskyt hagyott hátra az Antarktiszon. Most kutatás indult a 100 éves nedű előkerítése érdekében, hogy a receptjét újra hasznosítsák.Kérem le a kalappal a Whyte and Mackay társaság előtt! Reméljük hamarosan mi is kóstolhatjuk a bátor kutatók túlélését szolgáló italt. Addig is itt a teljes hír a Mackinlay whisky expedícióról!

Nem hiába a kedvenc whiskym! Egy igazi reklám egy komoly italnak, történelem, filozófia és csodálatos képi világ. Every year counts! Micsoda igazság!

Egy időben nagyon menő volt Ballantines whiskyt inni, ez volt a Chivas mellett a kommersz király kategóriája. Régóta bújkált egy az italos kocsimon, úgyhogy gondoltam kalandra fel!

Ez a blended scotch mindig is szimpatikus volt nekem. Aztán rájöttem miért: a kicsit flaskára hasonlító üveg miatt és a kicsit arisztokratikusra sikeredett címer miatt. Illata nőies, csábítóan selymes szinte hívogató. Pedig ez egy nagy átverés! Első kortyra azonnal mar! Mindezt úgy teszi , hogy mellette végig egy lágy, édes kifejezetten kellemes íz kísér végig. A torok magasságában már csak csikis , szinte hallani ahogy a skót nő felnevet. Az ajak és szájpadlás még ekkor is a Pokoli torony szereplőinek érzi magát, de ezzel már nem foglalkozol ha nem élvezed az italt.

Az összhatás - viccesen fog hangzani- kicsit gyógynövényes-virágos feeling. A marás ellenére is egy könnyű, selymes,édes ital. Amely Glenlivethez hasonló enyhén almás aromával rendelkezik. Érdekességként megjegyzem, hogy a sok helyen említett vanillía-csoki aromát én még nyomokban sem találtam benne. Pedig állítólag ez a többszörösen díjnyertes nedűnek a titka. Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, akinek egy kis simogatás és törődés kell a szürke hétköznapokon munka után. Jéggel vagy anélkül teljesen mindegy a Ballantines egy jó választás.

 

A Glenfiddich után ideje volt, hogy a főzde másik ismert alkotását a Grant's whiskyt is. A blended nedű a XIX. század vége óta ismert Skóciában. A master blender minden évben 25 féle malátéból és gabonából válogatja össze a legjobb keveréket, amelyből elkészül ez a kicsit füstös ízű whiskey. A folyamat végtelenül munkaigényes , de kóstolva a végterméket úgy érzem megéri. A jellegzetes háromszög formájú üvegben halvány arany szín szinte csábítja az embert , hogy megcsapolja. A Glenfiddichre jellemző könnyedség itt nincs, kőkemény illatok áradnak az üvegből. Enyhén füstös, picit karamell és friss, mint a reklámban "azzorromat is tisztítcsa". Ezután kíváncsian vártam milyen lesz az íze, amely már az ajkammal való első találkozáskor kellemes borzongást váltott ki.

Után rögtön jött a zsibbadás és marás érdekes kettőssége, ami a toroknál már csípett. Mégsem bántam mert nagyon finom italról beszélünk. Nem tudnám az ízvilágát semmihez hasonlítani, kiváló iparos munka de semmi különös. A whiskey még sokáig kísért elfogyasztása után percekig érezhető a fanyar , füstös mellékíz. Jéggel kiválóan párosítható igazi hűs orkán lesz belőle, mely a torkot egyszerre leforrázza és hűti. Szódával azonban hamar elveszti erejét. Nekem az alap verzióból sikerül csak innom, de a család itt is nagy és találtam egy-két értékesebb darabot. Aki különlegességre vágyik annak nem ajánlom, viszont igényes és kiváló iparos munkáról van szó. Népszerűsége hazánkban is viszonylag nagynak mondható, amit nem igazán értek. Viszont a piros Johnnienál mindenképpen jobb.

Nehéz elfogulatlanul írni az embernek a kedvenc whiskyjéről. Mert sok aranyló folyadék elfogyasztása után házasságot kötöttem a messzi Skót-felföld szülöttével. Az Aberdeentől északra található Dufftown ahonnan ez a csodálatos whisky származik. Kis tesója a Grant's ugyan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az főzde alapítójának William Grantnek a nevét viselheti, mégis a Glenfiddich a cég zászlóshajója. Egy 12 éves darab akadt a kezembe amelynek jellegzetes háromszög szerű zöld üvegét nem lehet eltéveszteni.

Illata már jelzi, hogy kemény felföldi skót legények készítették ,akik két kézzel építették föl a Glenfiddich disztilláló üzemét. Kemény, markáns és határozott egy pillanatra megbódul tőle az ember. Az első korty karcos és a nyelvet átadja a zsibbasztó pezsgés birodalmának. A szájpadlás is hamar megadja magát a skót whiskynek a torok pedig garantáltan fertőtlenítve lesz. A második korty azonban már selymesen csobog lefelé a bejáratott úton kellemes érzéseket keltve a fogyasztóban. Színe igazi arany és a jég a legjobb barátja. A felföldi szelek hűs fuvallata jéggel kombinálva fantasztikus élményt nyújt. Lassan relaxálva szabad inni , minden egyes kortynál elmerengve az élet dolgain.

A szódával egy kicsit ellenséges valahogy nem akarnak a molekulák vegyülni. Ezért csak akkor ajánlom ha előtte már tisztán megittál pár pohárral. Nincsen olyan másodlagos alma jellegű íze mint a Glenlivetnek, de nem is kell. Ez a whisky a tömény skót férfiasság amelyben nyomokban még ott van a régvolt skót királyi családba beházasodott francia hercegnők kecsessége. Bátran ajánlom mindenkinek , aki lassítani akar egy kicsit és élvezni akarja az élet apró örömeit.

Kobold rajongó ír barátaink is híresek whiskeyjeikről, éppen ezért örültem, hogy egy Bushmills került végre a kezembe. Első megdöbbenésemet az okozta, hogy a Tescóban jutottam hozzá full olcsón. Ez a megdöbbenés gyanúba ment át amikor az itthon meglévő scotch és bourbon nedűk közül kilógott viszonylag halvány színével. A második megdöbbenés viszont már akkor jött amikor felbontottam és ittam belőle.

Egy határozott karakterű , de mégis már-már desszert jellegű édeskés íz kísért végig minden kortynál. Az ír whiskyk tipikus selymessége itt se hiányzott és a scotchokkal ellentétben nem karcos. Sőt ez a legnagyobb baja: úgy itatja magát , hogy hihetetlen. A maga naturális formájában kell élvezni a Bushmillst mert a jég és a szóda hamar elveszi az erejét és elég jellegtelen íze lesz tőle. Inkább a szeptemberi éjszaka tanulmányozása közben apró kortyokkal kell átélni az ír feelinget. Az édes életérzést amelyet nem tudott megtörni a több évszázadnyi brit uralom. Nem is csodálom: a Bushmills egy üveg szabadság és fiatalság. Játékos és kedélyes ital, amelyet nőknek is bátran ajánlok. Szivarban semmiképp se karakteres ízű , markánsat szívjunk mellé, mert a Bushmills kényes, ha nem csak vele foglalkozunk akkor hűtlen lesz és nem adja oda magát nekünk. Klasszikusokkal jobb mint a Tullamore vagy a Jameson.

Nekem az Originalt sikerült tesztelnem, de a Bushmills család elég nagy , úgy érzem lesznek még afférjaim a rokonokkal.

A Cohiba márkát gondolom senkinek se kell bemutatnom, a világ egyik legismertebb és leghíresebb szivarjainak egyike. Igazi, hamisítatlan kubai dohányból készült műremekek. Én sokáig nem voltam oda érte, mert a Romeo Y Julia Churchill személyében megtaláltam az igaz szerelmet. Aztán kezembe akadt évekkel ezelőtt egy Cohiba Robusto.

 

 

Igazi kis töltött galamb!

 

 

 

A Robusto olyan mint a Chokito: ronda és finom. Egy pufi, alacsony kövér kis töltött galamb, amely ezzel védekezik a rágyújtás ellen. De ahogy sokszor , itt is a belső a lényeg, mert ez a kövér, szőrös molylepke gyönyőrű pillangóvá változik a gyufa hatására. Mert fantasztikus ízek várnak az emberre, először a Cohibákra jellemező lórúgás és kaparás, amit egy haverom "szárított lószar effektus" néven foglalt össze. Majd utána jön egy kellemesen telt aroma, mely semmihez sem hasonlítható. Az egészet komolyá teszi a folyamatos gomolyfelhő képződés, mert testalkatához méltóan a nagy londoni tűzvészhez hasonló mennyiségű füst tör ki a szivarból. Lassan és ráérősen ég, minden szívásért meg kell küzdeni, de ez nem zavaró és így jön ki a dohánytermék zamata is. Persze a Romeokra jellemező habos capuccino feelingre azért ne számítsunk: a Robusto igazi Cohiba, a gyengédsége relatív.

 

 

Ráérősen ég, rohanós embereknek nem ajánlott!

 

 

Tipikus társaság szivar, de előzetesen űrítsük ki a helységet vagy szabadban toljuk, mert elképesztő mennyiségű füstöt termel. Italnak jó mellé szinten minden minőségi whisky és rum, azonban elképesztő harmóniában van a Hennessy konyakkal. Aki csak teheti próbálja ki. A szivar nem egy low budget kategória, utoljára 9-11 ezer forint között láttam boltban szálanként , de az élmény itt valóban megfizethetetlen. ( És közben az ára is lement 8 ezer körülire.)

Végre egy kubai, ha nem is a nagyobb márkákból. De azért kubai, már amikor az ember kezébe veszi akkor érzi a kézzel sodort szivarok kecsességét és eleganciáját. Hát még amikor rágyújtunk! Finom, krémesen telt dohány íz , melyből sugárzik a kubaiak szakértelme. A gomolygó utánozhatatlan füst , amely kiszáll az élvezet rúdjából. (Ez azt hiszem félreérthető:) ) Kiváló szelelés és könnyű ízvliág jellemezi ezt a sokféle méretben kapható kiváló szivart. Egy kicsit talán gyorsan ég, de az ember is gyorsan szívja mert tényleg nem annyira kaparós mint például sok Cohiba. Szúnyogok ellen kiváló fegyver, ami remek ideológia arra nézve, miért is kell a teraszon mindennap elszívni egy ilyen kis csodát. Nekem több ilyen szivar elszívása után meggyőződésem, hogy a Romeo y Julia-hoz áll a legközelebb, de érződik rajta, hogy ebben a márkában a nagyság ígérete van meg. Népszerűnek népszerű, de nem legenda. Ettől függetlenül a kubai szivarok világába való bevezetésként ajánlom minden szivar barátnak. Utána rálehet térni a komolyabb dolgokra, de nosztalgiaként és levezetés gyanánt mindig lapuljon ebből 1-2 szál a humidorban.

A Brit Birodalom fénykorában Kanada volt a legcsendesebb és talán a legnyugodtabb gyarmat. Ez igaz rá most is, pedig micsoda italok kerülnek ki onnan, amiket nálunk méltatlanul kommersznek tituálnak. Mai társam az estére a Canadian Special Old lett, mely a hűvös kanadai rozs és búzamezők üdvözletét hordozza magában.

Mert ezek a whiskyk már a nagy skót mesterekkel egy időben főződtek. Hiram Walker 1858-ban megalapította kifőzdéjét a Detroit folyó partján és whiskeyje hamar népszerű lett az USA-ban is. Ehhez mondjuk kellett egy kis jogi háború , de megnyerte az Öreg. Mára az egyik legnagyobb és legnépszerűbb whiskey főzde lett. Több neves márkával és egyéb nem whiskey jellegű alkohollal. De térjünk vissza kanadai barátunkhoz.

Az álcázás nagymesterével van dolgunk, érett de mégis édeskés illat settenkedik ki a palackból, ami könnyű menetre készíti fel a fogyasztót. Azonban a pohárból a szájba menet megvadul a nedű és a prérik hideg szelében edzett búza és rozs lecsap. Eredmény: felejthetetlen, mintha egy pajszerral vakarnák le a torkomról a port. Erős, kemény. Ez kell a kanadai favágóknak és farmereknek, mert erre a halottak is felébrednek. Nincsen másodlagos íz, amely megnyugvást keltene és feledtetné az előző atomvillanást. Nem-nem! Csak mi maradunk ott, gülledt szemekkel és gondolatainkkal, hogy most mit csináljunk.

Férfias, izmos ital macsóknak, nem barátkozik, nem bratyizik. Berúgja az ajtót és rögtön beköszön. Mindezt roppant olcsón élvezhetjük, hála a magyarok tudatlanságának, pedig nem tudják micsoda kincs ez.

Antonius és Kleopátra szerelme egyben a Római Birodalom igazi születésének időpontja is, a szerelmesek minden igyekezete ellenére végül Octavianus győzött, és Augustus néven ő lett az első császár. Ez egyben jelzi is, hogy bármilyen romantikus volt a pár története de alapvetően szakmailag nem volt egy sikersztori. Na valahogy ez az Antonio y Cleopatra Grenadiers szivarral is.

Már amikor megláttam az idétlen műanyag csomagolást és dobozt éreztem, hogy itt problémák lesznek. Rágyújtottam, persze gyufával, ismét egy megérzésem volt és az értékes cédrus gyújtót kihagytam a mai játékból. Szinte azonnal lángra lobbant ez a kis amerikai dohány rudacska. Első szívásra hátborzongató égett papír illat és öreg dohány íz támadt rám, melynek szorításából csak egy korty víz mentett meg. Gyorsan elkezdtem komolyabban vizsgálni a kis merénylőt és rájöttem ezt bizony a Skynet küldte rám. Mivel géppel sodort termékkel van dolgom, semmi természetes, csak a komputerek kíméletlen profizmusa. Azonban nem tudták kivel van dolguk és a szivarvilág John Connorjaként elszívtam a Grenadiers Cameroon Dark modellt. Nem volt jó élmény, ugyanis a szivar végig egy öntudatra ébredt ködvető gépként okádta a füstöt magából és határozottan gyorsan égett. Ez mondjuk gyorsította a befejezést, az pedig nem volt olyan rossz. Íze semmilyen, ilyen igazi kaparós dohány. Bár állítólag tömködnek hozzá némi kubai dohányt is. Alig vártam, hogy vége legyen már. A hamuja egész elképesztő volt, alighogy leégett egy kicsit máris esett a földre. Összességében egy kellemetlenül irritáló szivart sikerült megismernem. Hiába az 1879-től számított dicső múlt , ez a dohány nem jó! Kezdőknek még-még elmegy, de amint lehet kérem váltsunk.

 

Azért vagyok ilyen kövér mert Johnnieval edzek jegyében tartottam egy sportnapot. Szerencsére nem a piros színű, lakótelepi bárpultok állandó harcosa volt az edző partnerem, hanem a 12 éves black label. Már rögtön az elején leszögezem Johnnie nem a barátom, Johnnienak csak a marketingje jó, mint Jézusnak. Mégis a black label elgondolkodtatott egy pillanatra: mert jóféle nedű a black label.

Az első sokk rögtön az elején ért: ez a whisky édes! Kellemesen édes, kicsit tokaji feelingem volt annak ellenére, hogy mielőtt beleéltem volna magam Johnnie felhúzta a skót szoknyáját és az ital kimutatta a foga fehérjét. Egy kicsit megborzongtam a hirtelen jött felföldi tockostól, de aztán megnyugodtam. Végülis nem üdítőt iszok. Érdekes, mert utána orromat az üvegre vetettem és egy nagyon enyhe karamell illatot éreztem. Ami tudom, hogy lehetetlen, de ízlelő bimbóim addigra már elkönyvelték a black labelt édes whiskynek.

A Johnnieban az a jó, hogy mindennel és mindenra jó. Az első tisztán ivott adagot rögtön követett egy szóda+jég kombó , ami nem volt rossz. Az íz nem veszett el, és a szóda miatt egy kicsit még karmolt is a kicsikém. Egyértelműen bebizonyította , hogy érdemes a blue és gold label felé vizsgálodnóm szakmailag. Úgy látszik ez egy ilyen nap volt, a kommersz győzött és visszaadta a hitem az agyonmarketingelt whiskykben. A piros Johnnie azonban továbbra a részeges, susogó nadrágos nagybácsik Excaliburja lesz, amivel lerombolják a kerekasztal meghittségét minden családi ünnepen.

 

Szörnyű napok köszöntöttek rám: elfogyott a kubai szivarom, és a kontaktomnak se volt ahonnan idáig beszereztem. Ezért megváltóként üdvözöltem a barátomat , akivel gimnáziumi osztálytársak vagyunk. A hála nem a személyének szólt, hanem a szivardoboznak , amely a hóna alól kacsingatott rám. A rajta levő szalagról persze sikított , hogy holland dohányról beszélünk, de az elvonási tünetek már túlságosan nagyok voltak, ahhoz, hogy most finnyáskodjak.

A szemem megakadt a Balmoral címeren, melyet már régről ismerek. Nagybátyám mániája volt, hogy minden évben hozott nekem egy doboz Balmoral Royal Selection díszdobozt melyben több fajta méretben voltak a dominikai szivarok. Egy corona méretű szivart választottam és nagy örömmel láttam, hogy kis cédrusfa gyújtók vannak hozzá. Rágyújtottam. Már régen nem szívtam a hollandusok cuccából és itt most a szivarra gondolok, ezért meglepetésként ért a kellemesen letisztult íz és illat. Semmi extra, semmi keménység vagy meglepetés, ez kérem egy jól megtervezett iparos munka. Hiányzik belőle a kubai szivarokból áradó "feudalizmus" a nagybirtokos családok több száz éves tapasztalata. Persze itt is van patinás múlt, de látszik , hogy Agio Cigars egy gyár , egy világszerte több helyen jelenlevő multi. Akinek az egyik brandje a Balmoral és annak is dominikai verzióját tartottam a kezemben, mert van szumátrai kollekció is. Ez fájt egy kicsit, hiszen anno Castro papa hatalomátvétele után sok kubai szivaros nemzetség tette át a székhelyét Dominikába.

Itt azonban egy gyári termékről van szó, mely hatalmas csarnokokból kerül a láng elé és nem gyönyörű barna lányok sodorják a combjuk között. Ettől függetlenül a minőségre nem lehet panaszom, kiválóan szelelt , mégse égett el hamar. Sőt, egyszer elaludt és ez nálam mindig jó jel. Összességében ajánlani tudom, biztos befektetés, de aki extra hozamot vár vagy nagyvadat akar elejteni, annak marad a kubai. Méret kínálata tökéletes: Churchilltől a Robustóig minden megtalálható. Karácsonyi ajándéknak remek a díszdobozos selection sorozat!

 

Ez a jóféle whisky úgy másfél éve került be a házi bár kínálatába, és rögtön a népszerűségi listám elejére ugrott. Az elegáns zöld üveg nem annyira feltűnő, de ízvilága egyedinek mondható. Rögtön a felbontás után diszkrét és selymes alma illatot éreztem, persze azt hittem, hogy csak az szaglóérzékeim elromlottak. De azóta többen is visszaigazolták az alma illat jelenlétét. Ez a kicsit fanyar almás jellegű íz végigkíséri az embert és elfogyasztása után is percekig emlékeztet minket, az 1824-ben George Smith által alapított márka nagyszerűségére.

Íze a már említett fanyarság mellett mégis friss és erős, mintha érezni lehetne rajta a vad Skót-felföld zúgó patakjainak dinamizmusát és sebességét. Ez egyben a legnagyobb baja: zöld barátunk igazi nagyvilági , belevaló nő. Nem kéreti magát és rögtön a közepébe vág, itatja magát, a kupak letekerésével leveti a fehérneműjét és rátér a lényegre. Amatőrök és kevésbé amatőrök ezért vigyázatok, hamar szakmai magasságokra lehet érni ezzel a műremekkel.Kifejezetten ajánlom, hogy jéggel való fogyasztását, mivel szépen az a bizonyos patakvíz amelyből készült hidegen a legjobb.

Érdekes szódával ( és itt klasszikus szódára gondolok, nem  szénsavas ásványvízre) nagyon felhígul és elveszti a színét és zamatát a széndioxid buborékokkal folytatott harcban. Ezért nem ajánlatos szódával vegyíteni. Lehet, hogy most sokkolni fogok néhány embert de összességében inkább a selymes ír nedűkhöz tudnám inkább hasonlítani.

A The Glenlivetet nem látod reklámokban és nem annyira agyonbrandelt whisky. Mégis legendája van, sőt mesékben is benne van. A XIX. század elején rengeteg illegális párló létezett, akik mindenféle barlangokban és rejtekhelyeken bújtatták a skótok nemzeti lángját tápláló italt. A The Glenlivet már akkor is fogalom volt: az északi vidékek nemessége csak úgy hívta "Real Stuff".  Végül 1822-ben IV. György király Edinburgh városát meglátogatván , kért egy pohár Glenlivetet, amely úgye illegális volt. Úgy látszik azt a pohárkát sok másik követte, mivel a király biztosította a legalitást és két évre rá George Smith megalapította George & J.G. Smith üzemet. A legenda ezzel hivatalosan is megszületett.

 

Már a kezdetek idején is hagyománybontó volt George Smith, a szokásokkal ellentétben nem forgalmas utak mellé vagy városokba rakta üzemét. Hanem kint maradt a vad felföldön a whisky lelkét adó vad patakok mellett. A konkurencia annyira vadul megakarta semmisíteni , hogy bérgyilkosokat küldtek rá, George azonban kemény fiú volt, állandóan magánál hordta pisztolyait amelyek a bajban hamar elsültek. Végül megegyeztek és a XIX. század végére az Glenlivet régió felállította whisky minőségi szabályait. A XX. században végül a nagy újító Captain Bill Smith Grant, aki a nagy George Smith leszármazotta volt, a nagy alkoholtilalom után betört az USA piacára és máig a The Glenlivet az Egyesült Államok Nr.1. Single Malt whiskyje.

Ennek a blognak az ötlete már rég megszületett, nem sokkal a Zskategória indulása után, de valahogy mindig közbejött valami. De végre elérkezett az a pillanat amikor nem halogattam tovább a dolgokat és elindult a WC. Ez a blog jó szivarokról és italokról fog szólni, főleg whiskeyről. Sok-sok teszt és kóstoló leírása lesz itt megtalálható posztok formájában. A Zskategóriánál már megszokott szubjektív, cinikus hangvételért már előre elnézést kérek. Remélem sokak kedvet kapnak majd egy-egy szivarhoz és whiskeyhez és felveszik a harcot velem együtt a szürke hétköznapok ellen!

Winston